Gyerekkori emlékeket idézett fel bennem a minap Hugh Fearnley-Whittingstall, a kedvenc tévés szakácsom, amikor pillecukrot készített az egyik műsorában, és ahogy kerestem a receptet a neten belebotlottam Wise Lady pillecukrába, ami annyiban tetszett jobban, hogy ehhez még tojás sem kellett. Első kísérletem a vaníliás volt, ami tökéletesre sikeredett, eltekintve attól a ténytől, hogy nem rajongok a vaníliás kajákért.

A siker újabb adag pillecukorért kiáltott, de semmiféle ételszínezékem vagy aromám nem volt itthon a vanílián kívül. Érik viszont a ribizli a kertbe dögivel, így a következő adagban a víz egy részét ribizlisűrítménnyel helyettesítettem. Finom, savanykás habcukor lett a végeredmény. Annyira belejöttem, hogy amíg a ribizlis dermedezett a hűtőben, már azon járt az eszem, hogy mivel lehetne színezni a harmadik adagot. Bár zöldre vágytam, hirtelen beugrott, hogy annak idején a barna színű kakaós volt a kedvencem. Így a harmadik adagba kék evőkanál kakaópor került. Ez lett a legfinomabb. Szerintem.

Aznap épp családi banzájra mentünk, hát átvittem az egészet. Anyu azzal indított, hogy ő nem igazán szereti. Hugi szintén nem rajongója. A fiúk kevésbé finnyásak, nekik csúszott. Majd Anyu és Hugi is egyre gyakrabban nyúlkáltak a tálba. Sógorom anyukája azonnal elkérte a receptet, mondván az unokái imádni fogják és végül Anyu azt kérte, hogy csináljak máskor is.