Hamarosan érkező bébiknek készítettem ezeket a kis csizmákat és mivel kezdetben nem tudtam, hogy fiúk vagy lányok érkeznek, ezért készült ilyen is, olyan is. Azóta már tudom, hogy lesz egy kislány és egy kissrác. Lehet válogatni.  

Az öreg partvis Anna nénié volt. Mikor megvettük a házát, a miénk lett. Jól sepert. Végigcsinált velünk egy felújítást. Ütöttük-vágtuk. A szálai között még mindig ott vannak a glett és festéknyomok. Viharvert, de minek vegyünk újat, ha még mindig jól seper. Így kapott új ruhát két réteg narancssárga zománcfestékből. Az apró fehér virágok pedig csak ráadás. Eredeti állapotában le sem fényképeztem, mert nem gondoltam volna, hogy annyira fog tetszeni a végeredmény, hogy akár egy szót is érdemelne. Ám ahogy elkészült más szemmel néztem rá és bár eddig csak - jobb, vagyis szebb híján - megtűrtük, de mióta megújult, többször is kézbe kapom. Öröm vele dolgozni. 

Lassan, de biztosan itt van az ősz. És ha ősz, akkor én menthetetlenül kötök és horgolok. Ehhez pedig adva volt néhány gombolyagnyi hófehér és ekrü színű pamutfonalam. Szépek-szépek de mivel kényesek, igazán semmire sem jók. Így azon kezdtem gondolkozni, hogy mi módon színezhetném át őket, mondjuk nulla forint ráfordítással. Mivel pedig épp egy fortyogó lábas bodzabogyó lekvárt kevergettem - ami mindent megfogott, amihez csak hozzáért -, meg is született az elhatározás. 

Az első fehér gombolyagból csináltam két motringot, annak érdekében, hogy a festék könnyebben átjárhassa a fonalszálakat. A bodzabogyót leszemeztem, felraktam főni, majd átpasszíroztam és tettem bele egy kiskanál sót. Ebbe a gőzölgő lébe nyomkodtam bele a motringokat, majd főztem őket egy darabig. Éjszakára félretettem, hogy a lé és fonal tegye, amit tennie kell. Másnapra a fonal gyönyörűen elszíneződött, bár gondoltam, hogy némileg fakulni fog. Fixálás végett a kifacsart motringokat almaecetes lébe áztattam, majd tiszta vízbe mártogattam egészen addig, míg már nem eresztette a színét. Ahogy gondoltam, a színe fakult valamicskét, de még így elégedett voltam az eredménnyel. A motringokat kiakasztottam száradni és bár kissé cirmos lett a végeredmény, tetszetős kékes színt kaptam. Az ekrü színű fonal pedig lilás beütésű lett.

Miután a bodzabogyót és annak festőképességét imigyen kihasználtam, körülnéztem a kertben, hogy mivel festhetnék még, és a diófán akadt meg a szemem. Tapasztalatból tudom, hogy remekül színez. A gyerek tavaly napokig pöttyös volt, két dió ütemes összeütögetésének következtében. Egy-két diólevelet összetépkedtem, beáztattam és biztos, ami biztos dobtam bele egy egész - villával megszurkált - diót is. Majd az egész keveréket felraktam főni és belegyömöszöltem egy újabb motringot. Kis főzőcske és éjszakai pihentetés után kivettem a fonalat és átmostam párszor. Az eredmény egy kellemes világosbarna szín. 

Már csak azt lenne jó tudni, hogy milyen növény segítségével tudok zöld színt elállítani...

Nem sokáig bírtuk. A hétvégén beköltöztettünk, a már meglévő kendermagosok Panna és Bözske mellé, két picike japán csibét. A kerületi takarmányboltban kaptunk egy közeli címet és mivel amúgy is terveztük az állománybővítést, elmentünk és megnéztük Gyula bácsi nemrég született japán szárnyasait. És ha már ott voltunk és megnéztük őket, akkor egy jelképes összegért vettünk is mindjárt kettőt. Gyula bácsi egy lombseprűvel összevadászott két példányt (szerintem ettől sokkot kaptak), melyek feltételezhetően lányok, de amennyiben nem így lenne és pár hónapon belül kukorékolásra ébrednénk, Gyula bácsi garanciát vállalt a cserére.

Addig is barátkozunk. Illetve csak mi barátkoznánk, mert a kis beszari japán csajok egyelőre elzárkóznak bármiféle kontaktustól. Miután a tyúkólat újra körbehálóztuk ezúttal olyan sűrű szövésű hálóval, amin a picik sem férnek át, beengedtük őket. Az már első ránézésre lejött, hogy a japánok nem kívánják a kendermagosok társaságát sem, és viszont, így az egyik csapat a ketrec egyik sarkában, míg a másik csapat a másik sarokban vert tanyát. És ez így van azóta is. A két tyúkfajta most holmi sziámi ikrekként mozog az ólon belül és csak akkor szakadnak szét a csapatok, ha a kendermagosokat kiengedjük legelni.  A picik egyelőre a ketrec vendégszeretetét élvezik.

A japánokkal más a kapcsolatunk, mint a kendermagosokkal, akik szinte azonnal elfogadtak minket és állandóan körülöttünk kelebólálnak a kertben. A kicsik inkább világgá mennének, ha meglátnak, de nagyon reméljük, hogy ez idővel változni fog. Jelenleg tehát úgy állunk, hogy vannak a MI TYÚKJAINK (Panna és Bözske) és vannak a PICIK, akiknek még nincs nevük. Ha javul a viszony, talán megszületnek a nevek is. Addig is barátkozunk.