Amikor megvettük a házunkat, vele együtt vettünk jó néhány kacatot és bútort is, amelyeket Anna néni halmozott fel az évtizedek alatt, és amik az örökösöknek már nem kellettek. Találtunk például egy rakás tejes üveget, amiket jó pénzért eladtunk, egyet pedig megtartottunk vázának; rábukkantunk egy öreg utazó ládára is, ami most a nappaliban a dohányzóasztal szerepét tölti be; előkerültek régi tejfölös és zsíros bödönök, amikben kerti virágok kaptak helyet és még számtalan apróság, például egy ütött-kopott fehér hokedli.
A hokedli a ház felújítása alatt remekül helytállt (a tetején még látszanak a felújításon szerzett „sebek”), és akkor észre sem vettem szép formáit. Csak később tűnt fel, hogy ha megszabadítanám a több réteg fehér és kék zománcfestéktől, csinos asztalka válhatna belőle.

Napokig tartó munkával, valamint rengeteg csiszolópapír és kromofág segítségével, úgy ahogy lekapartam-lecsiszoltam a festékrétegeket, kábé annyira, hogy a faerezete mindenhol láthatóvá váljon, helyenként azonban annyira mélyen megült a festék a résekben, hogy képtelenség volt tökéletesen lepucolni róla. De nem is baj, mert a lazúr felkenése után a famintázat mellett érdekes kopottas színt kapott az egész felület. A fiók műanyag fogantyúját lecseréltem egy fekete fém fogantyúra és most ő a férjem éjjeli szekrénye.